Az élethez nem kellenek lábak – interjú Illés Fannival, az ELTE paralimpiai bajnok úszójával

Három paralimpia után a negyediken végre aranyéremet nyert 100 méter mellúszásban az ELTE Társadalomtudományi Kar szociális munka szakos hallgatója, Illés Fanni, aki szilárdan hiszi, hogy az élethez nem kellenek lábak. Teljes életet él, s ha elvégzi az egyetemet, rászorultakon szeretne segíteni – persze csak miután befejezte a versenyszerű úszást.

Olvasási idő: 3 perc

 

Az utóbbi napokban meglehetősen sok sajtóorgánumban találkozhattunk veled. Hogyan bírod a médiaszereplést?
Nem az én világom, de örömmel teszek eleget minden felkérésnek.

Egy interjúban azt mondtad, az élethez nem kellenek lábak. Pontosan mire gondoltál?
Miért, szerinted kellenek?

Nem feltétlenül.
Hát persze. Ahhoz, hogy éljek, gyereket szüljek, jó  barát, édesanya vagy valakinek  a párja legyek, nem kellenek lábak. Sőt ahhoz sem, hogy iskolába járjak, sportoló legyek, és hogy boldogan éljem az életem.

Sokáig nem a neked megfelelő kategóriában úsztál, és csak a váltás után jöttek a sikerek. Miért nem hamarabb jött el ez a váltás?
Korábban, tizennyolc éves koromban már besoroltak egy végleges kategóriába, amelyet csak akkor változtatnak meg, ha történik velem valami. Leestem az ablakpárkányról, aminek következtében kiugrott a könyököm, amelyet meg kellett műteni. Ezután beadtuk a papírokat, hogy vizsgálják felül a kategóriámat. Ekkor derült ki, hogy az addigi besorolásom nem volt jó, ezért tizenkét évig nem a megfelelő kategóriában versenyeztem.

Bosszantó lehetett.
Az is volt, hiszen számos nemzetközi éremtől fosztottak meg. Egyik sem lenne ugyanakkor aranyérem, úgyhogy megérte ez a sok kudarc. Hiszek benne, hogy a dolgok nem véletlenül történnek meg velünk.

Eleinte sokan nem bíztak benned.
Nem igazán, leszámítva a családomat, a páromat, az edzőmet és a szakmai stábot. Akkor sem foglalkoztam velük, és ez azóta sem változott. Tudomásul veszem a »kedves« kritikákat, de semmi több.

Miért legyintettek rád az emberek?
Nem tudom. Nehéz megértenem, egyesek miért akarnak okoskodni olyanokkal kapcsolatban, akiknek nem is ismerik az életét, és amihez semmi közük. Mondjuk ma már semmin nem lepődik meg az ember, elég, ha csak megnézzük a celebek bejegyzéseihez fűzött hozzászólásokat. Vélhetően sokan azt gondolták, hogy a média csak azért kapott fel ennyire, mert sportoló vagyok, és nincs lábam, és hogy nincsenek eredményeim, holott már korábban is voltak. Pusztán irigységről és rosszindulatról van szó.

Meddig akarsz versenyszerűen úszni?
Ezen még nem gondolkodtam, egyelőre nem látom a sportpályafutásom végét, még akkor sem, ha kisgyermekem születne. Addig fogom csinálni, amíg látom, hogy van értelme, amíg bírom a kemény munkát és az edzéseket. Hasonlóan gondolkodik erről egyébként Hosszú Katinka és Cseh Laci is, bár utóbbi már befejezte sportkarrierjét.

Ha már szóba hoztad ezeket a neveket, milyen a viszonyod az ép magyar olimpikon úszókkal?
Általában egy időpontban kondizunk és úszunk Milák Kristóffal, Katinkával vagy a Verrasztó-testvérekkel. Szerintem szoros a kapcsolatunk, nagyon jól ismernek bennünket.

Van élet az úszáson kívül is?
Persze. Amikor éppen nem úszom, a párommal és a családommal töltöm az időt, de nagyon szeretek kirándulni, színházba és moziba járni. Imádok új városokat felfedezni itthon és külföldön. Ugyanolyan életet élek, mint bárki más. A bulizás és a hétvégi szétesés azonban kimaradt az életemből, de nem is bánom, hogy így alakult. Egyszerűen nem szeretem a tömeget.

Hogy állsz a tanulmányaiddal a szociális munka szakon?
Még másfél évem van hátra, de lassan haladok vele. Előfordul, hogy egy félév alatt csak három tárgyat tudok elvégezni, mert a sok edzőtábor és verseny miatt nem marad elég időm a tanulásra. Magyarországon nem könnyű együtt csinálni a kettőt, nem véletlen, hogy Cseh Lacinak sincs még diplomája. Szerencsére támogat az egyetem, tudják, hogy nem egyszerű a helyzetem.

Miért pont ezt a szakot választottad?
Korábban magyar szakra jártam az ELTE-n, de rájöttem, hogy az nem az én világom. Ez a szak jóval emberközelibb. Nem titkolt célom, hogy a jövőben a sporttal olyan családokon segítsek, amelyek fogyatékkal élő gyermekeket fogadnak örökbe, vagy eleve így születik a gyermekük. Persze csak miután befejeztem a sportkarrieremet.

Ért bármiféle megkülönböztetés az egyetemen?
Próbálnak segíteni, amikor csak lehet, de soha nem kivételeztek velem csupán azért, mert én vagyok az Illés Fanni. Mindig azt a jegyet adják nekem, amit megérdemlek. A határidős feladatoknál kapok ugyan némi kedvezményt, de semmit többet.

Mi a véleményed arról, hogy egyre több hazai egyetem ismeri fel annak fontosságát, hogy egy élsportoló nagy szerepet játszhat az intézmény arculatának építésében.
Egyetértek vele. Emlékszem, amikor beiratkoztam az ELTE-re, Szilágyi Áron is oda járt a Társadalomtudományi Karra, és egyértelműen az egyetem arca volt, de ugyanez elmondható a szintén ELTE-s Kapás Bogiról is, aki pszichológusnak tanul. Az egyetemistáknak szükségük van a testmozgásra, sokan szeretnének is sportolni valamit, és ebben fontos szerep juthat az élsportolóknak.

Úgy tűnik, hogy a magyar sajtó is egyre méltóbban kezeli a parasportot: a paralimpia alatt tele voltak veletek a különböző médiaplatformok.
Örömmel tapasztalom, hogy a korábbiakhoz képest a hazai sajtó és az emberek is jóval nyitottabbak a parasportra. Hozzá kell tennem, a sérültek sportja ugyanolyan, mint az épeké, hiszen mi is ugyanannyi edzésmunkát végzünk, nekünk is be kell tartanunk az étrended, és ugyanúgy regenerálódnunk kell, mint ép társainknak. Ezért méltatlan, hogy sokáig kevés figyelmet kaptunk, de most jobb a helyzetünk, más tekintetben is. Öt évvel ezelőtt még havi negyvenezer forintért úszkáltunk, most pedig már meg tudunk élni belőle.

A tokiói paralimpiát megjárt női különítmény minden egyes tagja igencsak vonzó. Hogyan néznek rátok a férfiak?
Biztos vannak, akik azt gondolják, hogy hát azért ez a sérülés kicsit durva, és ránk sem néznek. Azok ugyanakkor, akik megfelelő érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és nem azt nézik, hogy sérültek vagyunk, hanem azt, hogy emberek, nőként tudnak tekinteni ránk, és akár randira is szívesen elhívnak bennünket.

Szöveg: Márványkövi Ferenc
Kép: Annoni Zita

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn