Június 7. és 8. között Győrben rendezték a női és férfi egyetemi kézilabda-bajnokság négyes döntőjét, amelybe a Debreceni Egyetem is beverekedte magát. Sőt egészen a döntőig is eljutott, ahol a Testnevelési Egyetem parancsolt neki megálljt. Egy olyan városban, ahol a DVSC NB I-es női kézilabdacsapatának köszönhetően nagy hagyományai vannak a sportágnak, fontos, hogy együtteseinek szereplését minden szinten sikerek fémjelezzék. Az elveszített döntő után Bíró Imrével, a Debreceni Egyetem férfi csapatának edzőjével beszélgettünk a mérkőzésről, a városi és az egyetemi sportéletről.
Olvasási idő: 4,5 perc
A Debreceni Egyetem férfi kézilabda csapata második helyezést ért el a Magyar Egyetemi és Főiskolai Országos Bajnokságon. Mi hiányzott a győzelemhez?
„Hat NB I-es játékos.”
A másik csapatban megvolt?
„Igen.”
Nekem úgy tűnt, hogy a csapatok véresen komolyan vették a mérkőzést. Tényleg ilyen nagy volt a tét?
„Vér ugyan nem folyt, de tetszett, hogy a srácok kellő vagánysággal és kellő hittel vágtak neki a küzdelemnek, noha tisztában voltak az ellenfél játékerejével. A meccs egy szakaszában kimondottan szoros volt az állás, ám végül kidomborodott és az eredményen is meglátszott a két csapat közötti különbség. De nincs ok az elkeseredésre, a srácoknak így is nagy élmény volt egy NB I-es játékosokat felvonultató csapat ellen szerepelni.”
Van lehetőség együtt edzeni Debrecenben?
„A játékosok többsége a DEAC-ban, az egyetemi csapatban játszik, de jöttek ketten Tiszavasváriból, egy játékos Berettyóújfaluból és egy Hajdúböszörményből. Kapusaink közül az egyik jelenleg egyesületen kívüli, míg a másik egy nyíregyházi klubból érkezett, de ők is mind az egyetem hallgatói. Vizsgáik miatt többen is kihagyni kényszerültek ezt a két napos programot. Egyikük például az orvosi karra jár, ahol már megkezdődött a vizsgaidőszak. Tehát néhányan menet közben csatlakoztak. Ez azt jelenti, hogy a csapat magja együtt edz, de akik a hiányzók helyett pótlólag jöttek, csak pénteken csatlakoztak. Szerencsére aznap volt egy edzőmeccsünk, ahol együtt tudtak játszani.”
Nehezebb egy egyetemi csapatot edzeni mint egy klubcsapatot?
„Én úgy gondolom, hogy ha a DEAC-ról beszélünk akkor azért jó, mert a gyerekek zöme kötődik a városhoz vagy az egyetemhez, ami azt jelenti, hogy vagy jelen pillanatban is egyetemista, vagy már végzett, de maradt Debrecenben, és az egyetemi tanulmányainak köszönhetően el tudott helyezkedni a civil életben. A labda szeretete miatt továbbra is itt van a klubban. A mi csapatunk szemlélete tehát teljesen más, mint egy NB I-es garnitúráé. Jó játékosok, értelmes emberek bizonyos szegmensek mentén haladnak önmaguktól, nem is nagyon kell terelgetni őket. Nyilván előfordul, hogy inspirálni, kicsit noszogatni kell őket is, de az alapvető késztetés szerintem megvan annak eredményeként, hogy régóta kötődnek a városhoz és az egyetemhez Tehát nem úgy áll a helyzet, hogy jön valaki és megmondja, hogy mit kell csinálnod, hogyan kell élned, hogyan kell viselkedned, hogyan kell gondolkodnod, hanem van saját elképzelésük arról, hogy mit akarnak ebből kihozni.”
Mennyire cserélődnek a játékosok?
„Minden évben bekövetkeznek változások: volt, aki azt mondta, hogy nem tudja összeegyeztetni a sportot a munkájával, és inkább abbahagyta. Mondtuk neki, hogy jöjjön le, amennyi kedve, ideje van, eddzen velünk, jöjjön ki meccsre. Van, aki egészen elmaradt, de van olyan is, aki néha beállít, megkérdezi van e foci, és akkor jön, tehát azért visszajárogatnak.”
Tehát ők visszajárnak, de a bajnokságban már sajnos nem szerepelhetnek.
„Igen, visszajárnak, vagy csak a nyitófocin, a szezonnyitón, illetve a szezonzárón jelennek meg.”
Tehát akkor ez buli?
„Igen, ez buli, talán egy picit lehetnének oldottabbak, egy picit vagányabbak, de ezt is meg kell tanulniuk, hogy már nem a versenysporté a főszerep. Itt is rendben volt, amikor kellett, a tegnapi két mérkőzésen odatették magukat, meg is nyerték.”
Mennyire csillog szépen az ezüst a debreceniek nyakában?
„Mostanában nem volt döntőben a debreceni férficsapat a MEFOB-on. Egyszer már nyert egy ezüstérmet, meg mi a hőskorban egyszer egy bronzot, úgyhogy ez nagyon szép eredmény.”
Mi kell a felsőoktatási sportbajnokságok színvonalának emelkedéséhez?
„Ha el tudnánk érni, hogy ilyen csapatok álljanak fel, mint most a TE, akár a férfi, akár a női vonalon, az jót tenne a MEFOB színvonalának, de magának a játék hitelének is. Tehát egy játékosnak nem mindegy, hogy eljön egy MEFOB döntőre, lelumpolja az éjszakát és másnap egy NB I-es vagy NB II-es játékossal találja magát szemben. Mert az meg fog mutatkozni a teljesítményben, és lehet ugyan hivatkozni nehezítő körülményekre, mégsem mindegy, milyen szájízzel hagyja el a pályát, mert mennyivel jobb, ha elmondhatja magáról: lőttem két gólt, lesáncoltam egyet, vagy kivédtem egy halom lövést. Csak a saját példánkat tudom mondani, hogy két válogatottunk, Tóvizi Petra és Vámos Petra – mindketten testnevelési szakra járnak az egyetemen és egyéni tanrendjük van az élsport miatt – egyaránt örömmel jönne, ha tudna. Sajnos a feszített menetrendjük miatt nem tudtak eljönni, ráadásul a Covid-járványhoz kapcsolódó ellenőrzések és mintavételek is nehezítették a dolgunkat, de úgy gondolom, ha az egyetemek elérik, hogy sikerül elhozniuk ilyen játékosokat, akkor büszkeséggel fogja eltölteni majd a fiatalokat, hogy játszhattak az egyetem képviseletében. Legalábbis remélem, hogy ezt egyszer majd eléri az egész MEFOB rendszer.”
Olyan játékosnak is van esélye csapatba bekerülni, aki korábban nem kézilabdázott vagy nem igazolt versenyző?
„Ez érdekes, mert épp a covid miatt nem engedték játszani a nem igazolt játékosokat. Mi Nyíregyházára vittünk egy srácot, de mivel nem volt sportorvosi igazolása, nem engedték pályára lépni. Medikushallgató volt, a medikuscsapatban játszott. Nem sokat állt volna be, de jó gyerek, élvezi is ezt a játékot, gondoltuk, elvisszük magunkkal. De mondták, hogy csak igazolt játékosokkal, csak sportorvosi engedéllyel lehet szerepelni.”
Ha jól tudom a klubcsapatok pedig azért nem engedik a saját versenyzőiket, mert itt nincs tesztelés, ennek folytán félnek a megfertőződéstől. Ez igaz?
„Így van, a klubcsapatok nem engedik el őket. Ráadásul a DVSC -nek feszített menetrendje volt, azt hiszem 5 meccset kellett lejátszani 3,5-4 hét alatt. Annak pedig megvan a felkészülési menetrendje, ez az egyik része. A másik része pedig a vírus. A fertőzés őket is több hullámban érintette, és ez rengeteget rontott az eredményességen.
A vírus következtében szintfelhozásra, szintkiegyenlítésre volt szükség, hiszen a járvány nem egyformán érintette az egyes játékosokat. Volt, akinek több pihenő kellett, más ritmusban folytatta a felkészülést, mint az, akit kevésbé tépázott meg a koronavírus. Nem egyszerű tehát a csapat teljesítményét összehangolni egy ilyen betegség után. Sőt komoly szerep jutott a félelemnek is attól, hogy ha a másik csapatot nem tesztelik, akár el is kaphatják tőlük a vírust.”
Jól látom, hogy teljesen megváltoztak az erőviszonyok?
„Teljesen megváltoztak, igen, nem mondom, hogy normális körülmények között elengedték volna az elsőosztályú klubokban játszókat, de az esély meglett volna rá.”
„Elnézve a TE női csapatát, Budaörsről, a Tempóból és más egyesületekből is voltak páran, nemcsak a TFSE -ből kerültek ide a játékosok. Tehát csapat tagjai a teljes egyetemi diákságból gyűltek össze, főleg azok közül, akik edzőire vagy humán kineziológiára járnak, de más szakok is képviseltetik magukat.”
Vagy valaha kézilabdáztak?
„Ez a lényeg, hogy akik klubokban játszanak, azokat most berendelték a TF-re, őket elengedték, mert a hétvégén a Veszprém–Szeged mérkőzéssel lezárult a bajnokság.”
Tehát ez most előny volt a számukra?
„Igen, mi nem tudtunk volna kit elhozni, mert nekünk nincs olyan játékosunk, aki NB I-ben játszana bárhol is. Szegény ember vízzel főz, mi ennyivel kellett beérjük. De úgy gondolom, ha mondjuk a DE vagy a TF vagy a SZIE eléri, hogy a klubokban játszó gyerekeket is be lehessen vonni, akkor színvonalasabbá lehetne tenni a bajnokságot. Mindig jó szívvel gondolok vissza a mi MEFOB-döntőinkre, mert ott olyan játékosok szerepeltek, akik később magyar bajnokok, illetve magyar válogatottak lettek, ha már nem voltak azok, tehát ez óhatatlanul is emelte az én játékom rangját is. Fontos állomása volt ez a válogatottba vezető utamnak. Előny volt, hogy itt is játszhattam, itt is megmutathattam magam, fejlődhettem.”
Hogy mit tudunk elérni, függ a csapattársaktól is.
„Igen, na ez a fontos: a csapat fogja elérni azt, hogy kialakuljon egyfajta igényesség vagy érdeklődés a versenyzés iránt.”
Még egyszer gratulálok az eredményhez, az elmondottak fényében ez felér egy arannyal. Reméljük, hogy a járvány elmúlik, és jövőre kiegyenlítődnek az erőviszonyok.
Szöveg: Bordás Ágnes
Kép: Magyar Egyetemi – Főiskolai Sportszövetség
