Messzebre jut, aki állja a pofonokat

Messzebre jut, aki állja a pofonkat

Kétezerhuszonegy július 1-jén Beck Zsófiát a Boston Consulting Group (BCG) cég ügyvezető igazgató partnerének választották, s ezzel a BCG történetében ő lett az első magyar nő, aki ügyvezető partneri posztot tölthet be. Karrierjének alakulásában sokat köszönhet a vízilabdának is, amely megtanította, hogyan viselje el a pofonokat nemcsak a medencében, hanem a civil életben is. Bár nem jutott el a válogatottságig, a Honvéddal jelentős hazai és nemzetközi sikereket ért el, és mind a mai napig medencébe száll egy – nem tévedés – öregfiúkcsapatban.

Olvasási idő: 4 perc

Nem áll messze a valóságtól, ha azt állítjuk, édesapjától, a Magyar Vízilabda-szövetség mostani társelnökétől, dr. Beck Györgytől örökölte a sportág szeretetét?

Nem, de ebben azért anyukám keze is »jócskán benne volt«. Ő testnevelő tanár és úszóedző, úgyhogy állandóan kint voltunk a városi strandon, és vagy vízilabdameccset néztünk, vagy a vele lubickoltunk a medencében.

Gyerekként milyen lehetőségei voltak a vízilabdában?

Cegléden, ahol felnőttem, sokáig egyetlen fedetlen strand állt a város központjában. Mindenki ide járt. Volt termálvize és lábtengópályája, és igazi kardióedzésként éltünk meg, amikor ki kellett ugranunk a negyvenfokos medencéből, hogy hóangyalt csináljunk, majd vissza kellett ugranunk a meleg vízbe. Körülbelül ilyenek voltak akkor a lehetőségek, ami persze nem jelenti azt, hogy ne nevelődtek volna ki a városban klasszis vízilabdázók – leginkább a kitartásnak és az eltökélt edzői gárdának köszönhetően.

Gimnazista korában nem fordult meg a fejében, hogy választania kell a sport és  a tanulás között? Ebben a korban sokan kerülnek hasonló döntés elé.

Már hamarabb elkezdtem gondolkodni rajta, ugyanis elsőséves gimnazista voltam, amikor megszüntették a ceglédi női vízilabdacsapatot. Elmehettem volna tanulni máshová, ahol folytathattam volna a sportolást, de addigra világossá vált számomra, hogy tanulásban jobb teljesítményre vagyok képes, mint vízilabdában. Nehéz volt abbahagynom a kedvenc sportom, de szerencsére, amikor felvettek a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre, visszatérhettem a vízilabdához.

A BME nem a könnyű egyetemek közé tartozik, hogyan lehetett mégis összeegyeztetni az egyetemi életet a vízilabdával?

Úgy, hogy nem jártam annyit bulizni, mint a többiek – ha erre vonatkozik a kérdés. Csak úgy tudtam komolyan venni a vízilabdát, hogy többnyire kihagytam a csütörtöki és a pénteki bulikat. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem találkoztam csoporttársaimmal, és hogy néha nem mentem el velük nyaralni egy-egy hétre, de nekem jóval kevesebb jutott a szórakozásból.

Elkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk a Honvéd-korszakról. Korábbi csapattársa, Ancic-Valkai Ágnes azt mondta, mindig irigyelték, és sokan felnéztek önre. Tudja, miért?  

Nem vagyok benne biztos, de azért megpróbálom: Nyilvánvaló volt, hogy abban az időszakban világklasszis játékosai voltak a klubnak, gondolok itt Valkai Ágira, Pelle Anikóra, Kisteleki Dórára, vagy Györe Anettre. Megnyertük a bajnokságot és a Magyar-kupát, továbbá a LEN-kupát és a LEN-szuperkupát is. Bár korábban meghatározó játékosa voltam az akkor még Póló SC-nek, tudtam, hogy az új szponzor és a külföldről hazacsábított válogatott játékosok érkezésével nekem csak kiegészítő szerep jut majd. Mégis maradtam a Honvédnál (teljes nevén Domino Budapest Honvéd-Póló SC – a szerk.), amellyel sportpályafutásom legjobb eredményeit értem el, miközben elvégeztem két egyetemet és dolgoztam. Visszatérve az eredeti kérdésre, mit mondott rólam Ági?

Azt, hogy mindig kiváló csapatjátékos volt, imádott vízilabdázni, és csapattársai mindig irigyelték elképesztő eredményeiért a tanulásban és a munkában. Ha már itt tartunk, mikor látta meg először a civil életben rejlő lehetőségeket?

Erre azért nehéz válaszolnom, mert számomra soha nem volt kérdés a civil pályán történő karrierépítés. A kezdetektől fogva kitartó és céltudatos voltam, kiemelkedően jó tanuló voltam, ezért sokkal biztosabb voltam abban, hogy a civil életben építek karriert, nem pedig a sportban. Persze nagyon sok mindent hoztam a vízilabdából: kitartást, illetve azt, hogyan kell felállni a padlóról egy-egy pofon után. A medencében tanultam meg, hogy egy vesztes meccs miatt nem úszik el az egész bajnokság, vagy hogy egy elveszített bajnokág nem jelenti azt, hogy a következőt ne lehetne megnyerni.

Van összefüggés a között, hogy ön kemény sportban edződött és hogy milyen messzire jutott civil karrierjében?

Igen, azt hiszem van. Nem könnyű terepet választottam. Önmagában még nem lenne nagy probléma, hogy a stratégiai tanácsadást választottam, ám van abban némi mazochizmus, hogy ezen belül is az energiaszektor mellett döntöttem. Nőként nehéz helytállni a középkorú, nagytudású mérnökurak között, akik eleinte nem feltétlenül tartottak sokra egy huszonéves, csillogó szemű lányt. Szerencsére mostanra beérett a sok küzdelem gyümölcse, és mivel kevés nő tevékenykedik az iparágban, nőnek lenni most már inkább előnyt jelent, mintsem hátrányt.

Civil karrierjének építése közben előfordult, hogy – játékospályafutásához hasonlóan – pofonokat kellett osztania, illetve rugdosnia kellett?

A pofonokat többynire inkább elviseltem, nem pedig osztogattam. Amúgy sem vagyok egy pofozkodó típus, még akkor sem, ha néha bizony keményen bele kell állnom egy-egy helyzetbe. Inkább úgy fogalmaznék, általában belemenősebb és beleállósabb vagyok, mint a körülöttem lévő nők nagy része.

Visszatérve a vízilabdához, nem fájlalja, hogy nem sikerült eljutnia a válogatottságig?

Nem, mert soha nem tartottam magam válogatott szintű játékosnak. Abban az időben is kiváló vízilabdázóink voltak – Stieber Merci, Drávucz Rita, Primász Ági –, én pedig ilyen nevek mellett nem fértem, nem is férhettem a válogatott közelébe.

Általános vélekedés, hogy a csapatsportokban a nők nem tudják kezelni a konfliktusokat. Míg a férfiak egy sör mellett megbeszélik a problémát egymással, a nők inkább elfordítják a fejüket, és nem passzolnak egymásnak.

Én talán azért is voltam jó csapatjátékos, mert céltudatosan igyekeztem elsimítani a csapaton belüli konfliktusokat. Játékos-pályafutásom alatt szinte soha nem tapasztaltam, amit mondott, az üzleti és a civil életben valamivel többször. A Honvéd abszolút profi játékosokból állt, közöttünk szinte soha nem fordult elő ilyen.

A tokiói bronzéremmel végre megfelelő helyére került a magyar női vízilabda-válogatott?

Jó úton haladunk, amiben nagyon sokat segített az olimpia harmadik hely. Az előző olimpiákon sem hiányzott sok, hogy eljusson a csapat a dobogóig, de most már nagyon ráfért a siker a női vízilabdára is. Nem állítom, hogy ott tartunk, ahol kellene, de szerintem végre megfelelő az irány.

Úgy tudom, nem intett búcsút a vízilabdának.

Nem bizony, ma is megyek edzésre. Egy öregfiúkcsapatban játszom, ahol összesen ketten vagyunk lányok. Amatőr vízilabdatornákon indulunk, és heti egy-két alkalommal edzünk. Akárcsak játékoskoromban, most is élvezetből csinálom az egészet.

Messzebre jut, aki állja a pofonkat

Szöveg: Márványkövi Ferenc
Kép: Balogh László/Reuters, Budapest Climate Summit 2021

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn