Tavalyhoz hasonlóan idén is az ELTE jogi karára járó paralimpiai bajnok úszó Pap Biankát választották az Év női fogyatékos sportolójának, aki nem ünnepelt az esemény után. Ha tudni akarjátok, miért nem, és hogy mi mindenről kell lemondania ahhoz, hogy a világ élvonalában maradjon, olvassátok el a vele készült interjút!
Olvasási idő: 3,5 perc
– Meddig tartott a buli a díjátadó után?
– Semeddig, mert nem is volt – vágta rá az olimpiai, világ- és Európa-bajnok paraúszó. – Ahogy vége lett a gálának, adtam néhány nyilatkozatot, majd hazasiettem, mert nagyon szorította a cipő lábamat. Ráadásul alkotmányjogi vizsgára készülök, és nem akartam, hogy az éjszakázás miatt kiessen egy egész nap.
– Akkor ezúttal nem a sport, hanem a tanulás miatt kellett visszafognod magad.
– Ha nem vizsgáznék, akkor is türtőztetnem kellene magam, hiszen a gála másnapjának reggelén edzésre kellett volna mennem. Az edzést azonban délutánra tettem át, másnap pedig vizsgázom. Ritka egyébként, hogy a suli miatt ki kell hagynom tréninget, az egyetemen mindenben partner.
– Hogyan tudsz két helyre is figyelni?
– Levelező tagozatra járok, ezért itthon tanulok. Nem kell igazolások és kikérők után futkosnom, ráadásul könnyebben hozzájutok a tanagyaghoz, így az úszás sem szenvedi hiányát.
– Milyen csoporttársak nélkül járni egyetemre?
– Nem az igazi. Jó lenne, ha több órát tudnék látogatni, és megismerkedhetnék a többiekkel. Szerencsére keddenként bejárok egy nappalis órára, a tanárnő nagyon aranyos, megengedte, hogy több levelezős is látogassa a szemináriumát.
– Beszéljünk az elismerésedről! Tavaly és idén is téged választottak az Év női fogyatékos sportolójának. Melyiknek örültél jobban?
– Egyértelműen a tavalyinak, hiszen a tokiói paralimpai után mindig kiélezett a küzdelem, most viszont meglepett, hogy én kaptam, mert egyáltalán nem számítottam rá.
– Amióta díjat osztanak a női fogyatékos sportolók között, nyolcból négyszer úszónak jutott a kitüntetés.
– Nálunk az úszás mindig is a sikersportágak közé tartozott, és ez így van a paraúszással is. Most zajlott le nálunk egy jelentősebb generációváltás, nem könnyű betölteni a Pásztori Dóráék után maradt űrt, ám úgy érzem, Illés Fanninak, Konkoly Zsófinak és nekem némiképpen sikerült. Remek szakemberek segítették a munkánkat, mi pedig mindhárman kitartó és eredménycentrikus sportolók vagyunk. Sokat úsztunk, úszunk ép úszókkal, ami nagyon sokat számít. Sikerünk titka, hogy nemcsak egymással, hanem önmagunkkal is versenyzünk.
– Az ép úszók közül kivel ápolsz szorosabb kapcsolatot?
– Verrasztó Evelynnel. Mindig gratulálunk egymásnak. Amíg a Duna Arénában edzett, sokat úsztunk együtt – nagyon hiányzik az az időszak.
– Ennyi eredménnyel a hátad mögött hogyan tudod még motiválni magad?
– Rendkívül nehéz. Tokió óta keresem önmagam, az utóbbi időben a sulira fektettem nagyobb súlyt, az úszás meg csak úgy ment magától. Meglepő, de azzal, hogy inkább kikapcsolódásnak tekintetettem az úszást, jobban ment, mint korábban. Fura dolog ez, de most valahogy megtaláltam a tanulás és a sportolás közötti egyensúlyt.
– Milyen volt az első féléved?
– Nehezebbre számítottam, de viszonylag könnyen ment. Ebben a félévben egész nap felváltva tanultam és úsztam, egészen este 11-ig. Valószínűleg ezért nem éreztem olyan fárasztónak a tanulást.
– Ebbe a napi rutinba nem nagyon fér bele a magánélet.
– Nem igazán. Hiányzik is, de azért akarom minél hamarabb letudni a vizsgaidőszakot, hogy maradjon elég időm a kikapcsolódásra: sétára, mozira, étteremre, főzésre, sütésre, olvasásra és sorozatnézésre. Már csak egy vizsgám van hátra.
– Mihez kezdenél, ha nem úszhatnál többé?
– Átmennék a nappali tagozatra, és befejezném a tanulmányaimat, majd munkába állnék. Szeretem a fekete-fehér dolgokat, amelyekben nincs matematika. Eleinte sokan le akartak beszélni a jogi pályáról, de végül emellett döntöttem. Örülök, hogy az ország egyik legerősebb egyetemére járhatok.
Szöveg: Márványkövi Ferenc
Fotó: Árvai Károly
