Ezerkilencszázhetvenhat és 1989 között tévénézők milliói álltak fel a képernyő előtt, és mozogtak együtt az esti tévétornára, amelynek egyik legismertebb szereplője az 1964-es tokiói olimpián felemáskorláton ezüstérmet nyert Makray Katalin volt. Az egykori olimpikon úgy látja, hogy a tévétorna felett eljárt az idő, és a fiataloknak ma már jóval több lehetőségük van sportolni, mint régen.
Olvasási idő: 3,5 perc
– Számos alkalommal igyekeztek újraéleszteni a tévétornát, kevés sikerrel. Vajon azért, mert a magyar embereknek – közöttük a fiataloknak – nincs igényük a testmozgásra, vagy azért, mert nem a televízió a megfelelő platform, ahol meg lehet őket szólítani?
– A tévétornát abban az időben nagyon szerették az emberek, mert újdonság volt – vélekedik Schmittné Makray Katalin, aki sportkarrierje után sem távolodott el a tornától: 1978-ban testnevelő tanári diplomát szerzett, később edzősködött, majd meghonosította Magyarországon az aerobikot, és részt vett a sportág hazai szövetségének megalapításában. – Nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek körében is rendkívül népszerű volt, hiszen a kicsik szerették utánozni, amit a tévében csináltunk. Be kell valljam, eljárt felette az idő, ez a műfaj ott és akkor volt olyan szép és jó.
– Akkor végleg kidobhatjuk ezt a műfajt az ablakon?
– Ma már rengeteg lehetőségük van a fiataloknak a testmozgásra, a futástól kezdve a gyalogláson át egészen a fitneszig, még felsorolni is nehéz. Ráadásul ott van a mindennapos testnevelés, amelynek köszönhetően eleget tudnak mozogni a gyerekek, nem beszélve az óvodai testnevelésről, amely a legkisebbek mozgásigényét elégíti ki. Sőt manapság már az idősek is találnak maguknak megfelelő mozgásformát, úgyhogy azt kell mondjam, egyetlen korosztály sem marad ki a neki megfelelő testmozgásképzésből.
– Ön szerint a fiatalok ki is használják a sportolási lehetőségeket?
– Az unokáimat és a baráti körüket elnézve azt látom, hogy sokan sportolnak: futnak, túráznak, gördeszkáznak és rollereznek, bár hozzá kell tennem, ők – mármint az unokáim és az ismerőseik – eleve sportos családba születtek. Úgy vélem, akinek igénye van a testmozgásra, meg is találja a neki legmegfelelőbb módját.
– Hasonlóan vélekedik az egyetemistákról is?
– Ugyanaz vonatkozik rájuk is, mint bárki másra: a derűlátó énem azt mondatja velem, hogy ők is megtalálják a maguknak a legmegfelelőbb sportot. Ne felejtsük, a tanulás és a sport remek kiegészítője egymásnak. Abban bízom, hogy ha nem is szervezett keretek között, de szabadidejükben, barátaikkal vagy családtagjaikkal végeznek valamilyen testmozgást, amelyet később a munka és a család mellett is folytatni tudnak. A kötelező egyetemi testnevelés nem oldja meg a problémát, inkább szemléletváltásra lenne szükségük. Azt kellene megérteniük, hogy az egészségmegőrzés egyik legfontosabb módja a rendszeres testmozgás. Persze én már annak is örülök, ha azt látom, hogy a hallgatók önmaguknak szervezik meg a sportolást, ami több a semminél.
– Visszatérve a családjára, hat unokája milyen viszonyban áll a sporttal?
– A két lány rendkívül sportos, egyikük még versenyszerűen is sportolt. Ami a fiúkat illeti, ketten korosztályuk legjobbjai közé tartoznak, ott dörömbölnek a válogatott ajtaján. A harmadik fiúunokám az egyetemen űzte magas szinten a sportot, de szabadidejében még most is sokat mozog. A negyedik, a legkisebb sokat jár futni és edzőterembe, ráadásul az iskolájában is nagyon komolyan veszik a testnevelést.
– Sokan úgy vélik, hogy a fiatalok körében a testmozgás legnagyobb ellensége az ülő életmód, azaz a számítógépezés, a tévézés és a mobilozás.
– Részben így van, de sok iskoláskorú gyermek és egyetemista ma már tanulásra használja a laptopját vagy a számítógépét, tehát kvázi munkavégzésre. Ráadásul a fiatalabb generáció tagjai egyre kevesebbet nézik a tévét. Ha pedig később olyan munkahelyre kerülnek, ahol ösztökélik őket a testmozgásra, biztos, hogy ki fognak próbálni valamilyen sportot.
Szöveg: Márványkövi Ferenc
Kép: NSO, freepik.com
