Szeretett szülővárosa csapatával, az Egerrel nyert bajokságot a vízilabdázó Szilágyi Dorottya, az EKKE hallgatója. Egyszer már abbahagyta a versenysportot, sőt sokáig az sem volt biztos, hogy magyar színekben lesz válogatott, ám végül nem tudott ellenállni Mihók Attila hívásának, és hazahúzta a szíve Ausztráliából.
Olvasási idő: 3 perc
– Facebook-oldaladon az áll, hogy a perthi Iona Presentation College diákja vagy.
– Ja, az már nem így van. Az annak a gimnáziumnak a neve, ahová korábban jártam – felelte a felvetésre az olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes, világbajnoki ezüstérmes vízilabdázó. – Egészen tizenegyedikes koromig jártam oda, az érettségit azonban már Magyarországon tettem le. Most az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem elsőéves hallgatója vagyok vízilabdaedző szakon.
– Hogy kerültél Ausztráliába?
– Édesapám a nyugat-ausztráliai vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya volt. Korábban Dél-Afrikában, illetve Új-Zélandon laktunk. Másfél éves voltam, amikor kiköltöztünk Dél-Afrikába.
– Mozgalmas gyermekkorod volt. Miért jöttél haza?
– Kettőezer-tizenkettő decemberében Perthben rendezték az ifjúsági vízilabda-világbajnokságot, amelyen a magyar válogatott is részt vett. Ekkor én már két éve nem vízilabdáztam. A világeseményen Mihók Attila volt a mienk szövetségi kapitánya, aki régebben, még az utánpótláskorúak között látott játszani. A vb közben egyszer csak megjelent perthi otthonunkban, és kisebb hegyibeszédet tartott nekem. Arról győzködött, hogy kezdjem újra a vízilabdát nála Dunaújvárosban.
– Mivel győzött meg, hogy térj vissza a medencébe?
– Bár nagyon szerettem a sportágat, serdülőkoromban úgy döntöttem, felhagyok vele, és inkább a barátaimmal fogok lógni. Egyébként a nővérem is abbahagyta a vízilabdát. Ha akkor »Mihi« nem jelenik meg az életemben, biztos, hogy nem térek vissza. Jóllehet a szüleim is végig bátorítottak, végül Mihók Attila győzött meg. Ez volt életem eddigi legjobb döntése.
– Nehezen hagytad ott Ausztráliát?
– Fájó szívvel jöttem el, hiszen a barátaimtól és a családomtól is el kellett búcsúznom. Az volt a tervem, hogy csak fél évre jövök haza játszani, de annyira jól éreztem magam Dunaújvárosban, hogy végül Magyarországon ragadtam. Nem sokkal később bemutatkoztam a magyar utánpótlás-válogatottban, majd a felnőttek között is.
– A sors fura fintora, hogy pont a Mihók Attila edzette Dunaújvárost vertétek meg a bajnokság döntőjében.
– Számomra lelkileg nagyon megterhelő volt ezt megélni, hiszen nemcsak vele, hanem az egész dunaújvárosi csapattal szoros kapcsolatot ápolok. Valahol mélyen fájt, hogy őket vertük meg, hiszen sportpályafutásom során többször, háromszor is játszottam Dunaújvárosban. Ennek ellenére úgy érzem, nekem Egerben a helyem, és itt szeretném befejezni a sportkarrieremet.
– Miért Egerben?
– Ezer szállal kötődöm a városhoz, mindig is közel állt a szívemhez annak ellenére, hogy nem laktam itt sokat. Itt él a párom, az édesapám, a rokonságom és a legjobb barátaim is.
– Játékosként hány évad van még benned?
– Nehéz ezt így megmondani. Érzem, hogy már nem vagyok annyira fiatal, és nyilván előbb-utóbb minden véget ér. A bajnoki ünneplés után azonban az fogalmazódott meg bennem, hogy akkor tudok majd nyugodt szívvel búcsút inteni a medencének, ha világligát, világbajnokságot és olimpiát nyerek.
– Nehéz rólad elképzelni, hogy visszavonulásod után eltávolodsz a vízilabdától.
– Valószínűleg nem is fogok, edzőként utánpótláskorúakkal szeretnék majd foglalkozni.
Szöveg: Márványkövi Ferenc
Fotó: saját kép, nso.hu
